Este tíz körül két disznó jelent meg a bal oldali szórón. Halk ropogás, óvatos mozdulatok – de sajnos egyik sem merészkedett ki a nyílt terepre. Türelmesen figyeltem, hátha kilépnek, de végül eloldalogtak az éjszakában. Maradt utánuk egy kis hiányérzet, de nem hagytam, hogy elvegye a kedvemet – ilyenkor jönnek a legjobb pillanatok.

Hajnali egy óra tájékán újabb hangok ütötték meg a fülem: a jobb oldali szórón egy fiatal kan ólálkodott. Még nem láttam, de hallottam, hogy ott van – egyedül jött, magányosan.
Alig egy perccel később a bal oldalon valósággal felrobbant az erdő: egy egész konda érkezett meg, hangosan turkálva, röfögve, falták a kukoricát. Csak kapkodtam a fejem a két szóró között, annyi mozgás volt, mintha egy vadászfilmet néznék élőben!

És mégis, a választás egyszerű volt. Nem a látványos konda lett a célpontom, hanem a magányosan járó fiatal kan. Tudtam, hogy ez egy jó vad lehet, és az is volt.

A céltávcsövem már épp jó irányba állt, ahonnan a kan hosszú percekig figyelte a terepet a bozótból. Türelmes volt – és én is az voltam. Amint kilépett a tisztásra, még egy gyors ellenőrzés, hogy minden rendben – és a lövés eldördült, a kan terítéken maradt.

Egyedül felhúzni a dombra nem volt egyszerű, az izmaim még másnap is emlékeztek rá. De sikerült. Hajnali öt órára már a zsigerelés, nyúzás és bontás is megvolt – és bár fáradt voltam, egy pillanatig sem bántam meg.

Diána most is velem volt. Talán nem szólt semmit, de tudom, mosolygott.

Tisztelet a vadnak, üdvözlet a vadásznak!

Edit

Csendben figyeltem az ébredő erdőt, amikor úgy fél tíz felé a kereső hőkamera képernyőjén feltűnt egy dám bika. Méltóságteljesen lépett ki a tisztásra, és bár öröm volt nézni, valami mégis gyanús volt benne: nem evett, csak mereven figyelt egy irányba. Mintha megérzett volna valamit, amit én még nem.

Előbb pásztáztam az irányt, amerre nézett – semmi. Még mindig semmi. De aztán…

Először csak egy halk, de eltéveszthetetlen hang ütötte meg a fülem – a vaddisznó röfögése. Nem egy konda zaja volt ez, hanem egy határozott, mély morgás. Gyanítottam: kan lesz. A következő pillanatban a kamera képén megjelent egy világító hőfolt, ahogy átúszott a száraz avar levelei közt – egyenesen a szóró felé tartott.

A dámbika nem várta meg a fejleményeket, egy hirtelen ugrással eltűnt a sűrűben. Én viszont már készen álltam. A fegyverem, a jól bevált 30-06-os, a helyén volt. Mire a kan kilépett a szóróra, biztos célra tartottam, és ahogy megállt egy pillanatra, meghúztam a ravaszt.

Tűzbe rogyott.

Közelebb érve láttam, hogy egy szép, bár a testmagasságához képest kissé vékonyabb süldő volt – talán 70 kiló körül. Nem volt nagy, de szép vad, és különösen értékes egy olyan lesen, ahol már régóta nem történt esemény.

Az ilyen hajnalokért éri meg korán kelni, és újra meg újra kimenni az erdőre – hiszen sosem tudhatjuk, mikor lesz belőle élmény, emlék, történet.

Tisztelet a vadnak, üdvözlet a vadásznak!
Peti

A kan mögém ért az erdőben, hangtalanul. Mivel a hangok alapján teljesen egyedül volt, elsőre azt hittem, valami őz vagy dám lehet, de azok aznap nem voltak terítéken. Már épp kezdtem elengedni a gondolatot, amikor a vad valamitől megriadt, és teljes gázzal elszaladt – épp ellenkező irányba, mint amerre én voltam. El is könyveltem, hogy ma se látok vadat, még gyönyörködni se.

Pár perc múlva azonban visszatért – ezúttal bal oldalra kerülve mögülem, ahol egy, a sűrűben megbújó szóró található. Kerestem hőkamerán, de a tavaszi lombok eltakarták a hőképét, észrevétlen maradt. Ahogy figyeltem a hangokat, úgy tűnt, hogy a bal oldali szórót már megkerülte, és távolodott, elcsendesedett. Percek teltek el csendben, kissé szomorúan, ahogy minden érzékszervemmel figyeltem a sötétben az erdőt: pásztáztam a terepet hőkamerával, forgattam a fejemet, hátha meghallok valami neszt, de mintha a föld nyelte volna el – semmit nem láttam, semmit nem halottam.

Aztán egyszer csak… ott világított a hőkép a szemközti szórón. A hőkamera kijelzőjén feltűnt egy világító test, és még abban élve, hogy egy dám, vagy őz mászkál azt morogtam bajszom alá:

“Banyek, de furcsa egy dám ez…”

De valami mégsem stimmelt, túl zömök volt ez a dám, túl rövid a nyaka, és túl hosszú a pofája. Mindez egy másodperc alatt zajlott le bennem, és tudtam, disznó áll ott. Felkapcsoltam az éjjellátó céltávcsövemet, és két fénylő szem nézett vissza rám a sötétből. Az adrenalin azonnal elöntött – szívem gyorsabban vert, pont mint egy szélcsengő a viharban.

Gyors ellenőrzés: nem vemhes koca? Egyedül van? Mozgása? Tartása? Minden stimmelt. A döntés pillanatok alatt megszületett, és lövés dörrent az éjszakában.

Legnagyobb meglepetésemre teljes sötétség vett körbe, céltávcsövem -bár láthatóan működött- fényt nem adott ki. Aztán rájöttem: Az infra fényvető a lövéssel lerúgta magáról az akku kupakját, és elrepült, az akku meg az ölemben, ezért nem láttam semmit. Ahogy felkaptam a hőkamerát, megnyugodtam: a disznó ott feküdt, ahol a találat érte.

Diána is ott volt velünk – és ezúttal nekem kedvezett.