Este tíz körül két disznó jelent meg a bal oldali szórón. Halk ropogás, óvatos mozdulatok – de sajnos egyik sem merészkedett ki a nyílt terepre. Türelmesen figyeltem, hátha kilépnek, de végül eloldalogtak az éjszakában. Maradt utánuk egy kis hiányérzet, de nem hagytam, hogy elvegye a kedvemet – ilyenkor jönnek a legjobb pillanatok.

Hajnali egy óra tájékán újabb hangok ütötték meg a fülem: a jobb oldali szórón egy fiatal kan ólálkodott. Még nem láttam, de hallottam, hogy ott van – egyedül jött, magányosan.
Alig egy perccel később a bal oldalon valósággal felrobbant az erdő: egy egész konda érkezett meg, hangosan turkálva, röfögve, falták a kukoricát. Csak kapkodtam a fejem a két szóró között, annyi mozgás volt, mintha egy vadászfilmet néznék élőben!

És mégis, a választás egyszerű volt. Nem a látványos konda lett a célpontom, hanem a magányosan járó fiatal kan. Tudtam, hogy ez egy jó vad lehet, és az is volt.

A céltávcsövem már épp jó irányba állt, ahonnan a kan hosszú percekig figyelte a terepet a bozótból. Türelmes volt – és én is az voltam. Amint kilépett a tisztásra, még egy gyors ellenőrzés, hogy minden rendben – és a lövés eldördült, a kan terítéken maradt.

Egyedül felhúzni a dombra nem volt egyszerű, az izmaim még másnap is emlékeztek rá. De sikerült. Hajnali öt órára már a zsigerelés, nyúzás és bontás is megvolt – és bár fáradt voltam, egy pillanatig sem bántam meg.

Diána most is velem volt. Talán nem szólt semmit, de tudom, mosolygott.

Tisztelet a vadnak, üdvözlet a vadásznak!

Edit

Alighogy felvettem a helyem, egy róka suhant el előttem, gyorsan, hangtalanul, mint egy árnyék. Mire felemeltem volna a fegyvert, már el is tűnt. Morogtam is magamban egy sort – a vadászszerencse úgy tűnt, megint mással kokettál.

Aztán halk nesz ütötte meg a fülem. Óvatos, finom hang – olyan, amit csak az hall meg, aki sok estét töltött már az erdő csendjében. Hőkamerás céltávcsövemmel pásztázni kezdtem a sötétet, és nemsokára feltűnt: egy magányos kan ólálkodott a szórón. Óvatosan túrta a földet, szaglászott, keresgélt. Nem volt kérdés: egyedül van, és nem túl nagy. A járása, testfelépítése, és az, hogy nem kísérte senki, mind arra utalt: egy nemrég levált fiatal kan lehet.

Rövid mustra után megállt, majd szinte lassított felvételben tűzbe rogyott. Az a fajta biztos, nyugodt pillanat volt ez, amit minden vadász keres. A lövés tisztán, pontosan ült – a fiatal kan velem maradt.

Ahogy a lesen vártam, hogy biztonságosan leteljen az idő és minden csillapodjon, újabb nesz és – mintha csak az erdő gúnyt űzne – halk hang ütötte meg a fülem. Minden jel szerint egy másik disznó volt az, talán egy másik kan, vagy az éppen elejtett vaddisznó kondájának konda egyik tagja, talán egy öregebb kan, ki tudja. De az nem mutatta meg magát – halkan neszezve elsétált.

Én viszont nem maradtam üres kézzel. Egy jó tapasztalat, egy tiszta lövés, és egy szép fiatal kan – az este ajándéka.

Tisztelet a vadnak, üdvözlet a vadásznak!

Egy kora téli estén ültem ki a terület egy félreeső zugába. Nem volt még igazán hideg, csak mínusz kettő fok, de begubóztam a hálózsákomba, vastag téli ruháimba, mintha a tundrán lennék. Azt mondták a tapasztalt társak: „ha kijön a konda, azt hallod.” Na, ezen az estén ez nem igazolódott be…

Csend volt. Olyan csend, amit csak az erdő tud. Minden irányba figyeltem, néha körbenéztem, ahogy tanácsolták, de a lelkem mélyén azt hittem, ha jönnek, biztos meghallom őket. Aztán kilenc óra körül a bal oldali szórón három hőfolt világított a céltávcsőben. Ott voltak. Három süldő. Egymás mellett, egyformának tűntek, és olyan halkan mozogtak, mintha szivacson lépkednének. El sem akartam hinni.

Ez volt az első alkalom, hogy négylábú vadra emeltem a fegyvert. A szívem a torkomban dobogott. Mustráltam őket, próbáltam kiválasztani a legnagyobbat, de az nem akart úgy befordulni, hogy biztos lövést adhassak le rá. Aggódtam, hogy elmennek, így végül azt céloztam meg, amelyik megfelelően állt. Képtelen voltam azonnal lőni – annyira izgatott voltam, hogy féltem még a saját lélegzetemtől is.

Aztán mély levegő… bent tart… és, ahogy tanították: nem rángatva, hanem simán, határozottan meghúztam az elsütőbillentyűt. A dörrenés, a füstfelhő, a roppanó erdő hangja – minden egyszerre zúdult rám. Másodpercekig nem láttam semmit a füsttől. Csak amikor kitisztult a kép, akkor láttam: ott feküdt.

Az én első süldőm.

A testvérem jött értem. A telefonban is hallatszott az izgatottsága, alig bírta kivárni, hogy elmeséljem, mi történt. Egy barátunk avatott fel – ahogy illik.

Köszönöm Diánának. Hálás vagyok ennek a süldőnek, hogy engem választott, hogy én lehettem az első.

Tisztelet a vadnak, üdvözlet a vadásznak!

Csendben figyeltem az ébredő erdőt, amikor úgy fél tíz felé a kereső hőkamera képernyőjén feltűnt egy dám bika. Méltóságteljesen lépett ki a tisztásra, és bár öröm volt nézni, valami mégis gyanús volt benne: nem evett, csak mereven figyelt egy irányba. Mintha megérzett volna valamit, amit én még nem.

Előbb pásztáztam az irányt, amerre nézett – semmi. Még mindig semmi. De aztán…

Először csak egy halk, de eltéveszthetetlen hang ütötte meg a fülem – a vaddisznó röfögése. Nem egy konda zaja volt ez, hanem egy határozott, mély morgás. Gyanítottam: kan lesz. A következő pillanatban a kamera képén megjelent egy világító hőfolt, ahogy átúszott a száraz avar levelei közt – egyenesen a szóró felé tartott.

A dámbika nem várta meg a fejleményeket, egy hirtelen ugrással eltűnt a sűrűben. Én viszont már készen álltam. A fegyverem, a jól bevált 30-06-os, a helyén volt. Mire a kan kilépett a szóróra, biztos célra tartottam, és ahogy megállt egy pillanatra, meghúztam a ravaszt.

Tűzbe rogyott.

Közelebb érve láttam, hogy egy szép, bár a testmagasságához képest kissé vékonyabb süldő volt – talán 70 kiló körül. Nem volt nagy, de szép vad, és különösen értékes egy olyan lesen, ahol már régóta nem történt esemény.

Az ilyen hajnalokért éri meg korán kelni, és újra meg újra kimenni az erdőre – hiszen sosem tudhatjuk, mikor lesz belőle élmény, emlék, történet.

Tisztelet a vadnak, üdvözlet a vadásznak!
Peti

A kan mögém ért az erdőben, hangtalanul. Mivel a hangok alapján teljesen egyedül volt, elsőre azt hittem, valami őz vagy dám lehet, de azok aznap nem voltak terítéken. Már épp kezdtem elengedni a gondolatot, amikor a vad valamitől megriadt, és teljes gázzal elszaladt – épp ellenkező irányba, mint amerre én voltam. El is könyveltem, hogy ma se látok vadat, még gyönyörködni se.

Pár perc múlva azonban visszatért – ezúttal bal oldalra kerülve mögülem, ahol egy, a sűrűben megbújó szóró található. Kerestem hőkamerán, de a tavaszi lombok eltakarták a hőképét, észrevétlen maradt. Ahogy figyeltem a hangokat, úgy tűnt, hogy a bal oldali szórót már megkerülte, és távolodott, elcsendesedett. Percek teltek el csendben, kissé szomorúan, ahogy minden érzékszervemmel figyeltem a sötétben az erdőt: pásztáztam a terepet hőkamerával, forgattam a fejemet, hátha meghallok valami neszt, de mintha a föld nyelte volna el – semmit nem láttam, semmit nem halottam.

Aztán egyszer csak… ott világított a hőkép a szemközti szórón. A hőkamera kijelzőjén feltűnt egy világító test, és még abban élve, hogy egy dám, vagy őz mászkál azt morogtam bajszom alá:

“Banyek, de furcsa egy dám ez…”

De valami mégsem stimmelt, túl zömök volt ez a dám, túl rövid a nyaka, és túl hosszú a pofája. Mindez egy másodperc alatt zajlott le bennem, és tudtam, disznó áll ott. Felkapcsoltam az éjjellátó céltávcsövemet, és két fénylő szem nézett vissza rám a sötétből. Az adrenalin azonnal elöntött – szívem gyorsabban vert, pont mint egy szélcsengő a viharban.

Gyors ellenőrzés: nem vemhes koca? Egyedül van? Mozgása? Tartása? Minden stimmelt. A döntés pillanatok alatt megszületett, és lövés dörrent az éjszakában.

Legnagyobb meglepetésemre teljes sötétség vett körbe, céltávcsövem -bár láthatóan működött- fényt nem adott ki. Aztán rájöttem: Az infra fényvető a lövéssel lerúgta magáról az akku kupakját, és elrepült, az akku meg az ölemben, ezért nem láttam semmit. Ahogy felkaptam a hőkamerát, megnyugodtam: a disznó ott feküdt, ahol a találat érte.

Diána is ott volt velünk – és ezúttal nekem kedvezett.