Este tíz körül két disznó jelent meg a bal oldali szórón. Halk ropogás, óvatos mozdulatok – de sajnos egyik sem merészkedett ki a nyílt terepre. Türelmesen figyeltem, hátha kilépnek, de végül eloldalogtak az éjszakában. Maradt utánuk egy kis hiányérzet, de nem hagytam, hogy elvegye a kedvemet – ilyenkor jönnek a legjobb pillanatok.

Hajnali egy óra tájékán újabb hangok ütötték meg a fülem: a jobb oldali szórón egy fiatal kan ólálkodott. Még nem láttam, de hallottam, hogy ott van – egyedül jött, magányosan.
Alig egy perccel később a bal oldalon valósággal felrobbant az erdő: egy egész konda érkezett meg, hangosan turkálva, röfögve, falták a kukoricát. Csak kapkodtam a fejem a két szóró között, annyi mozgás volt, mintha egy vadászfilmet néznék élőben!

És mégis, a választás egyszerű volt. Nem a látványos konda lett a célpontom, hanem a magányosan járó fiatal kan. Tudtam, hogy ez egy jó vad lehet, és az is volt.

A céltávcsövem már épp jó irányba állt, ahonnan a kan hosszú percekig figyelte a terepet a bozótból. Türelmes volt – és én is az voltam. Amint kilépett a tisztásra, még egy gyors ellenőrzés, hogy minden rendben – és a lövés eldördült, a kan terítéken maradt.

Egyedül felhúzni a dombra nem volt egyszerű, az izmaim még másnap is emlékeztek rá. De sikerült. Hajnali öt órára már a zsigerelés, nyúzás és bontás is megvolt – és bár fáradt voltam, egy pillanatig sem bántam meg.

Diána most is velem volt. Talán nem szólt semmit, de tudom, mosolygott.

Tisztelet a vadnak, üdvözlet a vadásznak!

Edit

Alighogy felvettem a helyem, egy róka suhant el előttem, gyorsan, hangtalanul, mint egy árnyék. Mire felemeltem volna a fegyvert, már el is tűnt. Morogtam is magamban egy sort – a vadászszerencse úgy tűnt, megint mással kokettál.

Aztán halk nesz ütötte meg a fülem. Óvatos, finom hang – olyan, amit csak az hall meg, aki sok estét töltött már az erdő csendjében. Hőkamerás céltávcsövemmel pásztázni kezdtem a sötétet, és nemsokára feltűnt: egy magányos kan ólálkodott a szórón. Óvatosan túrta a földet, szaglászott, keresgélt. Nem volt kérdés: egyedül van, és nem túl nagy. A járása, testfelépítése, és az, hogy nem kísérte senki, mind arra utalt: egy nemrég levált fiatal kan lehet.

Rövid mustra után megállt, majd szinte lassított felvételben tűzbe rogyott. Az a fajta biztos, nyugodt pillanat volt ez, amit minden vadász keres. A lövés tisztán, pontosan ült – a fiatal kan velem maradt.

Ahogy a lesen vártam, hogy biztonságosan leteljen az idő és minden csillapodjon, újabb nesz és – mintha csak az erdő gúnyt űzne – halk hang ütötte meg a fülem. Minden jel szerint egy másik disznó volt az, talán egy másik kan, vagy az éppen elejtett vaddisznó kondájának konda egyik tagja, talán egy öregebb kan, ki tudja. De az nem mutatta meg magát – halkan neszezve elsétált.

Én viszont nem maradtam üres kézzel. Egy jó tapasztalat, egy tiszta lövés, és egy szép fiatal kan – az este ajándéka.

Tisztelet a vadnak, üdvözlet a vadásznak!

Az erdőben minden nesznek súlya volt. Egy-egy reccsenő gally, száradó levél zizegése, távoli szarka riasztása mind figyelmet követelt. Aznapra sutára terveztük a vadászatot, így különösen élesen pásztáztam a környezetet. Egyszer csak, a külső lesen, egy suta óvatosan, de határozott léptekkel érkezett meg a szóróra. Nem rohant, nem toporgott – megfontolt volt, mintha csak tudta volna, hogy minden lépése figyelve van.

Először csak néztem– mozdulatai, ébersége, ahogy fel-felpillantott és hallgatózott –, igazi vadászélmény volt csak nézni is. Ahogy lehajolt egy-egy kukoricaszemért, a nap utolsó sugara megcsillant a bundáján. A szívem lassabban vert, minden érzékem rá fókuszált.

Ahogy jó lehetőség kínálkozott, felvettem a fegyvert. Mélységes csend ült meg a lesen, a levegő megfeszült, mintha az erdő is visszatartotta volna a lélegzetét. Egy tiszta, biztos lövést adtam le. A vad tisztelettel, gyorsan terítékre került.

Az ilyesféle találkozások mindig megmelengetik a vadász szívét. Nem a zsákmány nagysága, hanem a pillanat tisztasága, a természet rendje szerint történő találkozás az, amiért újra és újra visszatérünk az erdőbe. A természet bőkezű volt aznap, és én méltósággal fogadtam, amit adott.

Lehunyó szemhéjam mögött még sokáig ott volt a jelenet, ahogy az őszi erdő csendjében, a levelek zizegése között megjelent az a suta. És ha lehet hinni benne, talán még Diána is végig ott lépkedett az árnyak között, figyelte a történteket, és csendben bólintott.

Tisztelet a vadnak, üdvözlet a vadásznak
– Zoltán

A kan mögém ért az erdőben, hangtalanul. Mivel a hangok alapján teljesen egyedül volt, elsőre azt hittem, valami őz vagy dám lehet, de azok aznap nem voltak terítéken. Már épp kezdtem elengedni a gondolatot, amikor a vad valamitől megriadt, és teljes gázzal elszaladt – épp ellenkező irányba, mint amerre én voltam. El is könyveltem, hogy ma se látok vadat, még gyönyörködni se.

Pár perc múlva azonban visszatért – ezúttal bal oldalra kerülve mögülem, ahol egy, a sűrűben megbújó szóró található. Kerestem hőkamerán, de a tavaszi lombok eltakarták a hőképét, észrevétlen maradt. Ahogy figyeltem a hangokat, úgy tűnt, hogy a bal oldali szórót már megkerülte, és távolodott, elcsendesedett. Percek teltek el csendben, kissé szomorúan, ahogy minden érzékszervemmel figyeltem a sötétben az erdőt: pásztáztam a terepet hőkamerával, forgattam a fejemet, hátha meghallok valami neszt, de mintha a föld nyelte volna el – semmit nem láttam, semmit nem halottam.

Aztán egyszer csak… ott világított a hőkép a szemközti szórón. A hőkamera kijelzőjén feltűnt egy világító test, és még abban élve, hogy egy dám, vagy őz mászkál azt morogtam bajszom alá:

“Banyek, de furcsa egy dám ez…”

De valami mégsem stimmelt, túl zömök volt ez a dám, túl rövid a nyaka, és túl hosszú a pofája. Mindez egy másodperc alatt zajlott le bennem, és tudtam, disznó áll ott. Felkapcsoltam az éjjellátó céltávcsövemet, és két fénylő szem nézett vissza rám a sötétből. Az adrenalin azonnal elöntött – szívem gyorsabban vert, pont mint egy szélcsengő a viharban.

Gyors ellenőrzés: nem vemhes koca? Egyedül van? Mozgása? Tartása? Minden stimmelt. A döntés pillanatok alatt megszületett, és lövés dörrent az éjszakában.

Legnagyobb meglepetésemre teljes sötétség vett körbe, céltávcsövem -bár láthatóan működött- fényt nem adott ki. Aztán rájöttem: Az infra fényvető a lövéssel lerúgta magáról az akku kupakját, és elrepült, az akku meg az ölemben, ezért nem láttam semmit. Ahogy felkaptam a hőkamerát, megnyugodtam: a disznó ott feküdt, ahol a találat érte.

Diána is ott volt velünk – és ezúttal nekem kedvezett.