Váratlan vendég a régóta néma lesen

Korán keltem aznap reggel, még a hajnal párája is alig szállt fel, mire elfoglaltam a helyem egy olyan lesen, ahol jó ideje nem dördült el lövés. A szóró körül többnyire csak madarak csipegetik a szórt kukoricát, és bár őz- és dámnyomot láttunk arrafelé, disznónak még a jele sem akadt hetek óta.

Csendben figyeltem az ébredő erdőt, amikor úgy fél tíz felé a kereső hőkamera képernyőjén feltűnt egy dám bika. Méltóságteljesen lépett ki a tisztásra, és bár öröm volt nézni, valami mégis gyanús volt benne: nem evett, csak mereven figyelt egy irányba. Mintha megérzett volna valamit, amit én még nem.

Előbb pásztáztam az irányt, amerre nézett – semmi. Még mindig semmi. De aztán…

Először csak egy halk, de eltéveszthetetlen hang ütötte meg a fülem – a vaddisznó röfögése. Nem egy konda zaja volt ez, hanem egy határozott, mély morgás. Gyanítottam: kan lesz. A következő pillanatban a kamera képén megjelent egy világító hőfolt, ahogy átúszott a száraz avar levelei közt – egyenesen a szóró felé tartott.

A dámbika nem várta meg a fejleményeket, egy hirtelen ugrással eltűnt a sűrűben. Én viszont már készen álltam. A fegyverem, a jól bevált 30-06-os, a helyén volt. Mire a kan kilépett a szóróra, biztos célra tartottam, és ahogy megállt egy pillanatra, meghúztam a ravaszt.

Tűzbe rogyott.

Közelebb érve láttam, hogy egy szép, bár a testmagasságához képest kissé vékonyabb süldő volt – talán 70 kiló körül. Nem volt nagy, de szép vad, és különösen értékes egy olyan lesen, ahol már régóta nem történt esemény.

Az ilyen hajnalokért éri meg korán kelni, és újra meg újra kimenni az erdőre – hiszen sosem tudhatjuk, mikor lesz belőle élmény, emlék, történet.

Tisztelet a vadnak, üdvözlet a vadásznak!
Peti