Fiatal kan a sötétből

Az előző napokban a szórót rendesen megdolgozta egy nagy konda – legalábbis erről árulkodtak a friss túrások és a taposás nyomai. Ezért esett erre a lesre a választásom aznap este. Kicsit későn, este nyolc után érkeztem, mire elhelyezkedtem, már sötétség borult az erdőre.

Alighogy felvettem a helyem, egy róka suhant el előttem, gyorsan, hangtalanul, mint egy árnyék. Mire felemeltem volna a fegyvert, már el is tűnt. Morogtam is magamban egy sort – a vadászszerencse úgy tűnt, megint mással kokettál.

Aztán halk nesz ütötte meg a fülem. Óvatos, finom hang – olyan, amit csak az hall meg, aki sok estét töltött már az erdő csendjében. Hőkamerás céltávcsövemmel pásztázni kezdtem a sötétet, és nemsokára feltűnt: egy magányos kan ólálkodott a szórón. Óvatosan túrta a földet, szaglászott, keresgélt. Nem volt kérdés: egyedül van, és nem túl nagy. A járása, testfelépítése, és az, hogy nem kísérte senki, mind arra utalt: egy nemrég levált fiatal kan lehet.

Rövid mustra után megállt, majd szinte lassított felvételben tűzbe rogyott. Az a fajta biztos, nyugodt pillanat volt ez, amit minden vadász keres. A lövés tisztán, pontosan ült – a fiatal kan velem maradt.

Ahogy a lesen vártam, hogy biztonságosan leteljen az idő és minden csillapodjon, újabb nesz és – mintha csak az erdő gúnyt űzne – halk hang ütötte meg a fülem. Minden jel szerint egy másik disznó volt az, talán egy másik kan, vagy az éppen elejtett vaddisznó kondájának konda egyik tagja, talán egy öregebb kan, ki tudja. De az nem mutatta meg magát – halkan neszezve elsétált.

Én viszont nem maradtam üres kézzel. Egy jó tapasztalat, egy tiszta lövés, és egy szép fiatal kan – az este ajándéka.

Tisztelet a vadnak, üdvözlet a vadásznak!